VIII

Thea nézte, ahogy Jake előredől, és a kopt urnát vizsgálja, amit Thea a pultra tett.

– Vagyis szerinted Carpenter végig ezt kereste?

– Lehet, de nem hiszem – mondta Thea, és az éjjelnappali többi része felé fordította a figyelmét. Parker éppen a hősugárzókat bütykölte, hogy sugározzanak végre valamennyi hőt, Dean pedig úgy izgett-mozgott, mintha csapdákat keresne. Thea és Jake rozoga székekben ültek az éjjelnappali bejáratánál. Ez aztán a titkos búvóhely! Egész télen hideg és kényelmetlen volt, Thea mégis sietett ide otthonról. A Margie-val folytatott megrázó beszélgetése után fájdalmas emlékek lettek rajta úrrá, és a nap hátralevő részében csak feküdt az ágyában, és nem csinált semmit. Margie-t sem nagyon hallotta, hogy mozgott volna, és úgy gondolta, barátja megpróbálja feldolgozni mind a hallottakat, mind pedig a nátháját. Legalább a rendőrök nem törték rá az ajtót, hogy elhurcolják.

Másnap ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, és a reggel nagy részét az ágyban tékozolta el. Még mindig ott lenne, ha nem menekülhetett volna ide.

– Azt hiszem, elég jó képet festett róla az, amit megtudtál. Carpenter a Sforzákat akarta megölni, és mivel Nicholas ott lapult a templomban, be kellett jutnia hozzá valahogy. – Összefont ujjaira támasztotta az állát, és az urna felé biccentett. – Nem hiszem, hogy egyáltalán tudta, hogy ott van. Nem mintha feltételezném, hogy érdekelte volna.

– Ja, megszerezte, ami érdekelte – mordult fel Parker az egyik hősugárzó mellől.

Bólintottak. A fájdalom még mindig frissen élt bennük.

– Még mindig nem hiszem el, hogy az után is fel tudott minket használni, hogy kiderítettük, mit akar – mondta Jake.

– Ezt hagyjuk abba! – Thea megrázta a fejét. – Nem azt mondom, hogy nem szörnyű a helyzet, de nem mindnyájunkat érinti ilyen súlyosan. Nem azt mondom, hogy nem basztuk el. De többet nem tehettünk. Megpróbáltuk kideríteni, mi történt, és megpróbáltuk elejét venni rossz dolgoknak. Fenntartom, hogy a legjobb választási lehetőségünk – az egyetlen választási lehetőségünk – az volt, hogy találkozzunk ezzel a Sforzával.

– Carpenter egyszerűen gyorsabb volt, mint azt feltételeztük volna. Már évek óta tervezte az egészet. A fenébe, évtizedek óta! Inkább azon vagyok meglepve, hogy annyi mindent kiderítettünk egy hét alatt. Azt szeretném gondolni, hogy ezzel őt is megleptük.

– Mintha ezzel bármire is mentünk volna – mondta Parker, miközben a hősugárzót közelebb húzta a szoba közepéhez. – Megölte Lillyt és Romeót, és elvitte Sforzát. Megszerzett mindent, amit akart, és semmit nem tehettünk ez ellen. Ha nem lett volna az a hóvihar, még ki sem jutunk onnan. A rossz látási viszonyok, meg hogy eltakarta a nyomainkat, megnehezítette a zsaruk dolgát.

Ez keserű kuncogást csalt elő Deanből.

– Igen, mi szerencsések voltunk. Romeo és Lilly meghalt, de mi élünk. Lillyt fajgyűlölő gyilkosnak bélyegezték, de mi tök jól vagyunk.

Senki sem tagadta ezt a sivár meglátást, de Thea legalább megpróbált valamit.

– Azt kívánom, bár tehetnénk valamit a dologgal kapcsolatban, de tudjátok, hogy mi a helyzet. Eleget hallottunk a többi vadásztól ahhoz, hogy tudjuk, a nyilvánosság nem jó ötlet. A förmedvények túlságosan beépültek a kormányba és a médiába. Szeretném, ha elmondhatnánk az egész világnak, miért halt meg Romeo és Lilly, és hogy hősök. Remélem, egy napon majd megtehetjük. De addig legalább mi tudjuk, nem igaz? Mi, és a többi vadász. Elhíreszteljük, hogy minden vadász tudhassa az igazat Samuel Zhengről és Lilly Belváról.

– És Carl Navattról meg Wayne Farrelről – tette hozzá Jake lágyan. Thea szeme könnybe lábadt, félig a szégyentől, félig az emlékezéstől. Megfeledkezett Lilly törvényes férjéről, Carlról, és Dean szeretőjéről, Wayne-ről. Mindkettejükkel zombik végeztek, és Wayne még vadász sem volt, egyszerűen rossz helyen volt rosszkor. Rádöbbent, eddig nem jegyezte meg a vezetéknevét. Még a temetésén is túlságosan a saját problémáival volt elfoglalva, és az őt körülvevő borzalmakkal.

– Nem könnyíti meg, de azért kösz. Bárcsak kiválthatnám… szóval értitek. – Dean a könnyeivel küszködött. – De legalább magunkon segíthettem, igaz?

Thea bizsergést érzett a vállában, és látta, ahogy Parker megdörzsöli a hasát. Mindketten megsebesültek az összecsapásban, de Dean hihetetlen gyógyítóképessége helyrehozta őket.

– Tudom, hogy mindannyian megváltoztatnánk azt, ami történt, ha megtehetnénk – mondta Parker. – De legalább igazságot szolgáltathatunk, igaz?

– Igaz – mondta Thea. – De hogy csináljuk? Ugyanaz a hóvihar, ami elfedte a nyomainkat, elfedte Carpenter nyomait is. Jake, tegnap Parkerrel ellenőriztétek a raktárt, ahol találkoztunk, igaz? A hely üres volt. Akkor hová menekült a kedvenc zombink? – körbenézett az éjjelnappaliban, érezve a kétségbeesett érzéseket. – Nézzétek, srácok, ez egy elbaszott helyzet, de valamit tennünk kell. Ez így nem mehet tovább.

– Mégis mit? – morogta Parker, régi harciasságát idézve. – Az átkozott Van Helsing Brigád felét elvesztettük, a zsaruk köröznek engem meg Deant, és azt sem tudjuk, hol kezdjük annak az állatnak a keresését, aki belerángatott minket ebbe a káoszba.

– Így van. Ha így gondolkodunk, engedjük, hogy Carpenter irányítson minket. Oké, rendben, azt csináltuk, amit ő akart. De ne hagyjuk, hogy ez továbbra is így menjen! Olyasmibe fogtunk, hogy egyetlen hiba is végzetes lehet. Mindig azt hittem, ez csak egy klisé, de nézzünk magunkra! Egy hónap alatt megfeleződött a csapatunk. Ennél jobbnak kell lennünk, ha meg akarjuk találni Carpentert és kiszabadítani Sforzát.

– Igazad van, Thea – jegyezte meg Jake. – De nem lesz könnyű. Ahogy mondtad, Maxwell Carpenter háromnegyed évszázada ezt csinálja. Amikor szellem volt, egyetlen dolog foglalkoztatta: a bosszú. Lefogadom, ötven éven át tartalékterveken és a tartaléktervek tartaléktervein gondolkodott, és mindegyik variációnak egyetlen célja volt – hogy bosszút állhasson a nőn, aki elárulta.

– Hosszabb ideje csinálja ezt nullától huszonnégyben, mint amennyi ideje mi élünk – mondta Thea.

– Pontosan. És ezzel áll szemben a mi összesített tapasztalatunk, amit a természetfeletti elleni harcban szereztünk? Csoda, hogy nem haltunk meg mind.

– Hé, az a mocsok sem tökéletes – mondta Parker, és ezzel meglepte mindnyájukat. Ő volt a csoport negatív figurája; nem tőle várták a buzdítást. – Carpenter annyira oda volt ezért a Sforza fickóért, hogy életben hagyott minket. Ami azt jelenti, hogy jár nekünk egy visszavágó. – Na, ez már Parkeresebb volt. Egy harcra buzdító beszédet a bosszúra alapozni.

Thea bólintott.

– Eléggé biztos vagyok benne, hogy Sforza él. Csak meg kell tudnunk, hogy hol van, és le kell csapnunk, amíg nem késő.

– Ami újabb rejtélyt vet fel – kezdte Jake. – Tulajdonképpen mi a helyzet Nicholas Sforzával?

Összenéztek. Na, ez tényleg rejtély volt. Annak a nőnek volt az unokája, akiről Carpenter azt állította, hogy elárulta őt, és felelős volt a haláláért 1939-ben. Annabelle Sforza utána egyike lett a chicagói alvilág vezető személyiségeinek, ami máskülönben halott szeretőjének járhatott volna. Hatvan évvel később Carpenter lelke megszállt egy új testet – isten tudja, kiét –, és hozzáfogott módszeresen legyilkolni Annabelle Sforza családjának összes tagját. Ő maga úgy menekült meg ettől a sorstól, hogy természetes okokból kifolyólag meghalt. Nicholas volt az utolsó – utolsó felnőtt, legalábbis; Carpenter valamiért nem bántotta a gyerekeket. Érdekes erkölcs, ha figyelembe vesszük, mekkora szörnyeteg volt egyébként. Mindenesetre Nicholas valahogy túlélte legalább egy támadását, és eltűnt a köztudatból. Hónapokkal később Ehnaton templomában rejtőzködve tűnt fel újra. Még mindig nem tudták, mi történt vele a közbülső időszakban. Azt sem tudták, honnan tudta Sforza, hogy Carpenter nem fér majd hozzá abban a templomban – legalábbis addig, amíg a Van Helsing Brigád be nem jutott, hogy kiderítsen pár dolgot. Mindenesetre Nicholas Sforzával kapcsolatban Thea nem tudott eleget, hogy következtetéseket vonjon le, de abban biztos volt, hogy a fickó különös.

– Nem tudom, mi a helyzet vele – mondta –, de az biztos, hogy nem az átlagos biztonságtechnikai tanácsadó.

– Olyasmikre gondolsz, mint amikor három közvetlen közeli mellkasi lövést csak úgy lerázott magáról? – kérdezte Parker.

– Mondtam már, hogy nem csak úgy egyszerűen lerázta. A lövedékek eltalálták, de olyan volt, mintha valami… nem tudom, erőtéren mentek volna keresztül. Akármi volt is, lecsökkentette annyira a sebességüket, hogy sokkal több kárt nem tettek benne, mint hogy egy kicsit vérezni kezdett, és kinyomták belőle a szuszt.

– Egy pszichikus golyóálló mellény.

– Hát, ez komolyabbnak tűnik bárminél, amire mi képesek vagyunk – jegyezte meg Jake. – Tudjátok, lehet, hogy ő amolyan mágus.

– És én már azt hittem, ez az egész nem lehet már furább – mondta Parker. – Nem elég, hogy itt vannak nekünk ezek a kurva zombik meg vámpírok?

– Jake, nem azt mondtad, hogy Ehnaton temploma elvileg valamilyen misztikusok gyülekezőhelye volt? – Kérdezte Thea.

– De igen. De nem hittem volna, hogy valódi mágiáról van szó. Bár azt hiszem, ez megmagyarázná a dolgokat, de érdekelne, honnan tudott Nicholas a helyről.

– Sajnálom, de nem hinném, hogy megtaláljuk ezeket a válaszokat, ha itt koptatjuk a szánkat – jegyezte meg Dean. – Ahogy Thea mondta, először találjuk meg.

– Van még valami – mondta Thea. – Úgy tudjuk, hogy a zombikat egyetlen rögeszme hajtja, nem? Valamiféle befejezetlen ügy, vagy bosszú, ilyesmi. Carpenter a tipikus példája ennek, nem? Egyetlen életcélja – illetve halálcélja – hogy végezzen Annabelle Sforza családjával. Amikor ezzel végzett, a lelke elmegy, és megkapja a végső jutalmát, nem?

– Vagyis hagyjuk, hogy végezzen Nicholasszal, és akkor puff, eltűnik? Le a gond?

Thea nyugtalanul megvonta a vállát.

– Nem azt mondom, hogy erre kellene játszanunk. De talán ez lesz az egyetlen megoldás, hogy végleg megszabaduljunk Carpentertől. Végül is visszatért az életbe egy lopott testben. Ha elpusztítjuk, mi tartja majd vissza, hogy orozzon magának még egy testet?

Ez a lehetőség mindenkit elhallgattatott egy ideig. Jake összerezzent, és megköszörülte a torkát.

– Ez elég nyugtalanító gondolat, hagyjuk meg inkább „B” tervnek, jó? Vagy inkább „C”-nek.

– Ahogy mondtam, nem feltétlenül jó ötlet. Mindenesetre Carpenter esetében megvan már a sok kutatás eredménye – olyan helyek, ahol életében tevékenykedett. Tudjuk, hogy a sétáló holtaknak megrögzött szokásaik vannak; csak le kell szűkítenünk az általa látogatott helyeket, és biztosan megtaláljuk a rejtek… – elhallgatott, és felvonta a szemöldökét. – Nem hallottatok valamit?

Megrázták a fejüket, de mindenki felkelt.

– Mi volt az? – kérdezte Dean.

– Olyan volt, mintha valami leesett volna a hátsó szobában.

– Carpenter kihallgatta őket korábban; biztosnak tűnt, hogy tud a helyről. Vagyis visszatért, hogy végezzen a többiekkel? Ravasz volt, és veszélyes, de sosem szállt velük szembe olyankor, amikor fel voltak készülve. Észrevette a zord várakozást a többiek arcán – még Jake-én is, pedig ő minden szörnyetegről hajlamos volt a legjobbat gondolni. Carpenter bizonyította, hogy szörnyeteg, és ők készek voltak igazságot szolgáltatni.

Parker felkapta a Spas-12-est a pultról, és a töredezett linóleumpadlón a hátsó szoba felé vette az irányt. Jake, aki sosem volt nagy híve a lőfegyvereknek, a baseballütőt ragadta meg, amivel érkezett. Dean elkapta Thea tekintetét, és a bejárati ajtó felé indult, miközben magához vette MP-5-ösét. Thea ellenőrizte a Browning HiPowerjét a zsebében, de szabadon tartotta a kezét, mert szűk helyen jobban szeretett puszta kézzel verekedni, mint lövöldözni. Ahogy Dean után indult, összpontosította az érzékeit, hogy elérje azt különlegesen kifinomult állapotot, amelyet hatodik érzéknek nevezett. Mindannyian rendelkeztek különleges képességekkel – Dean gyógyító ereje volt, Jake tehetsége, hogy észrevétlen maradjon a természetfelettivel szemben. Az övé figyelmeztetett a közelgő veszélyre, és időnként segített meghatározni a leghelyesebb cselekvés útját.

Felkiáltott meglepetésében, ahogy lüktető energiahullámok taglózták le. Azonnal rájött, mi volt az – a kopt urna. Ugyanezt a pszichikai interferenciát érezte a múltkor a templomban. Hatalmas erejű dolog lehetett, bár egyikük sem tudta, mi is az pontosan. Nem lett volna szabad elfelejtenem, mennyire erős ez a valami, amikor összpontosítani akartam! Megragadta a fejét, és kényszerítette magát, hogy kijöjjön a tompa állapotból, amibe került.

Teljes figyelmét lekötötte, ahogy megpróbálta lerázni az urna erejét, így nem vette észre, ahogy Dean aggódva felé fordul, és mögötte berobban a bejárati ajtó.

* * *

Egy pillanat alatt elszabadult a káosz.

Símaszkos, nehéz kabátot viselő emberek rontottak be hangtompítós géppisztolyokkal, akcentussal kiabálták angolul, hogy földre! Dean megpördült, amikor a betolakodók behatoltak, és a legközelebbi beleeresztett Deanbe egy sorozatot, amikor meglátta az MP-5-ösét. Dean nekiesett Theának a becsapódás erejétől, és mindketten a pultnak vágódtak.

Thea megpróbálta összeszedni magát. A támadás, amely pont akkor érte, amikor megpróbálta visszanyerni az érzékei felett az uralmat, kibillentette az egyensúlyából – és most Dean rajta feküdt, vérzett és zihált.

Nem látott semmit, csak a plafont ahogy Dean súlya a padlóra nyomta, ami még fájdalmasabb volt, mert valami belenyomódott a lapockájába. De elég jól hallott. Dean zihálása és kinyögött mondattöredékei hangosak voltak a fülében, de azon túl a lövöldözés és a dulakodás, ahogy Parker és Jake megpróbálták visszaverni a támadóikat, összemosódott.

– Dean! Dean, jól vagy? – kiabálta a fülébe. Egy suttogás is megtette volna, de magas volt az adrenalin szintje, és félt.

A haja végigsimította Thea arcát, ahogy bólintott.

– Eltaláltak… a hasam. Megpróbálok gyógyulni. Mozdíts meg… segíts… segíts Jake-nek, és… – Köhögés rázta meg, és Theát lefröcskölte véres permettel.

Ha már valakit le kellett lőni, akkor legalább ő volt az, gondolta, ahogy nekifeszült. Dean meg tudta gyógyítani a sebeit, helyre tudott jönni; csak reménykedni tudott benne, hogy a tehetsége elég volt ahhoz, hogy megbirkózzon a sebesülésével.

Thea elnézést kért, ahogy arrébb lökte, és guggoló helyzetbe tápászkodott fel. Dean bólintott, véres arcán mosoly terült szét.

– Menj! – zihálta.

Megfordult, és azt látta, hogy Parker és Jake négy embert tart sakkban. Parker kiabált, egyik kezében a puska, másikban egy lángoló billog. Jake a baseballütőt suhogtatta, a vége parázslott Parker lángoló billogjával való érintkezéstől (Thea nem tudta, szándékosan vagy véletlenül érintették össze a két fegyvert). A támadók a fegyverükkel céloztak, és megpróbálták körbevenni őket. Senki sem lőtt azóta, hál’istennek. Ez azt jelentette, hogy ezek a fickók halandók voltak, hiszen az élőholtak ritkán aggódtak a golyók miatt. Az akcentusukból és a símaszkok lyukaiból kilátszó bőr színéből feltételezte, hogy a templomi személyzet tagjai azok. Hogy hogyan találták meg őket, azon ráér később elgondolkodni.

Utoljára ránézett még Deanre, mielőtt elindult volna, hogy segítsen Parkernek és Jake-nek. Iszonyatos fájdalmai voltak, de elhessegette egy kézlegyintéssel. Ahogy elfordult, meglátta, mi nyomta a hátát. A kis urna leesett a pultról, amikor nekidőltek. Biztos akkor gurulhatott be alá, amikor Deannel lecsúsztak a padlóra. Thea felemelte, mire az egyik támadó felkiáltott, és megpróbált átjutni Parker mellett. A többiek is kiabálni kezdtek, amire válaszul Parker és Jake is kiabálni kezdett. Aztán valami áttörte az egyik befeketített ablakot Thea jobbján, és feldöntötte az ott álló üres polcokat, halvány délutáni fénnyel árasztva el a helyiséget.

Két csoport között találták magukat, mindannyian ugyanazt a jellegtelen kabátot és símaszkot viselték, mindannyian géppisztolyt cipeltek maguknál és kiabáltak, és mindannyian Thea felé törtek. Az urna kellett nekik, és nem úgy tűntek, mint akiket érdekel, hogy hogyan szerzik meg azt. Csak azért nem lőttek rájuk, mert féltek tőle, hogy a saját embereiket találják el. Parker elsütötte a kezében tartott puskáját. A visszarúgás kivetette a kezéből a Spast, de az egyik támadót vállon találta, aki ettől a falnak penderült. A hely gyorsan túlzsúfolttá vált, és Thea látta, a támadók legalább háromszoros túlerőben vannak. Parker két kézre fogta a tüzes billogot, és lesújtott, pont amikor Jake is ezt tette a parázsló ütővel.

Jake-et, mivel alacsonyabb volt Parkernél, és nem rendelkezett annak barbár ösztöneivel sem, hátralökték majdnem teljesen Theáig, bár megtett mindent, hogy a két férfi ne jusson át mellette. Az egyik előrelendült, és kapott egy ütést az ütővel az alkarjára, de Jake nyitva maradt a másiknak, ahogy az ütő lesújtott. A másik férfi megragadta az ütő nyelét, ahol nem parázslott, és dulakodni kezdtek. Az, amelyiket Jake eltalálta, összeszedte magát, és egy alacsony ütéssel próbálkozott, mire Jake elengedte az ütőt, és szélesen a fickó felé sújtott. Az, amelyik elvette az ütőt, hátratántorodott, és átesett az egyik hősugárzón, az ütő pedig a sarokba repült. Jake ütése éppen csak meglepte a támadóját, aki azért annyira kitért előle, hogy a saját ütése csak súrolta Jake-et.

Theára hárman jöttek az első ablakon át; azonnal rávethették volna magukat, ha nem kellett volna átmászniuk közben a polcokon. A lány hatodik érzéke használhatatlan volt az urna miatt, de ezek a fickók nem is tűntek természetfelettinek, ezért úgy döntött, egyenlők az esélyek. Az urnát bedugta a zsebébe, és megragadta egy közelben ólálkodó hősugárzó tápkábelét. Rálépett a hosszabbítóra és megrántotta a kábelt, kitépve a dugót a hosszabbítóból. Oldalra lépett, hogy eltávolodjon onnan, ahol Jake csapkodott az ellenfelével, és ügyetlen ívben meglendítette a súlyos hősugárzót. Nagy volt és nehéz, és nem igazán tudta irányítani, de arra jó volt, hogy a támadóit egy kis meghátrálásra késztesse. Thea felkiáltott, és a bal kezével a kábelen feljebb fogott, hogy úgy lengethesse, mint egy lasszót.

A férfiak nem tudták, mit tegyenek; meg akarták szerezni az urnát, de nem szerették volna, ha fejbe kólintják őket ötkilónyi tűzforró fémmel. Ez így jó is volt Theának; körbelendítette a hősugárzót, és felnyögött az erőfeszítéstől. A bizonytalanságuk azonban cselnek bizonyult. Ahogy elhaladt a hősugárzó, nekirontottak.

A lány ijedtében hátraugrott, és rövidebbre fogta a kábelt, hogy az gyorsabban érjen előre. A hősugárzó körbeért, és csípőn találta az egyiket, aki nekiesett egy másiknak. Az elsőt elsodorta a hősugárzó, de a második felegyenesedett, és még elszántabban támadt Theára. A harmadik már majdnem rajta volt, amikor Thea háta belevágódott az éjjelnappali pultjába. Megragadta maga mögött a peremet, és felült, majd kaszált egyet-kettőt a lábával, ahogy áthúzta a fenekét a repedt Formicán. Nem talált, de legalább nem tudták elkapni, mielőtt legurult volna a pultról a másik oldalon a földre.

A férfiak felugrottak utána az akadályra, az egyikük a két kezén fordult át, hogy mellé érkezzen le, a másik egyszerűen átmászott rajta. Theának annyi ideje volt, hogy felkapjon egyet a sarokban tárolt fakarók közül, amiket a vámpírvadászatokhoz vittek magukkal. Gyorsan emelkedett fel, és minden lendületét arra használta, hogy a karóval felfelé döfjön a második fickó bal oldala mellett. Az túlságosan ki volt terülve, a kezével még a pult másik oldalán támaszkodott, ahogy lábbal előre le akart csúszni. A nehéz kabátja elvitte a szúrás nagyját, de felkiáltott és hátraesett, ahogy a karó átdöfte a húst a hóna alatt.

A másik kiáltott valamit arabul. Theát anyja megpróbálta megtanítani a nyelvre, amikor kicsi volt. Ő azonban mindent megtett, hogy elfelejtse, mert teljesen amerikai akart lenni. Még így is ki tudta volna találni, miket mondanak ezek egymásnak, ha nincs ez az erőszak meg az ólálkodó halál, hogy megakadályozza az összpontosításban.

Ahelyett, hogy megkérte volna, hogy lefordítsa, Thea inkább oldalrúgást indított a fickó ellen. Úgy tűnt, ő is tud egyet s mást, mert kivédte a rúgást, és közelebb lépett, hogy megragadja. Thea a blokk lendületét kihasználva visszagurult a pulton, és behúzta a lábát, nehogy Deanre essen. A férfi nem akarta, hogy újra meglógjon, és megragadta a kabátja grabancát, a másik kezével pedig előre nyúlt, hogy befoghassa a nyakát. Thea a hátán találta magát az éjjelnappali recsegő pultjának tetején, miközben a lábával támaszték után kalimpált, egy símaszkos arab pedig fojtogatta. Leküzdve a pánikot taktikát változtatott: fellendítve a lábait átgurult a fickó fölött, és mögötte ért földet. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, mert a talaj harminc centivel lejjebb volt, mint arra számított, ezért az ellenfelébe kapaszkodott, hogy ne essen el. Amaz már kezdett megfordulni, Thea viszont pillanatnyilag kifogyott a jó mozdulatokból, úgyhogy egyszerűen felugrott a fickó hátára, és a pultba verte a fejét két-három alkalommal.

Engedte, hogy a földre essen, és megpróbálta összekapni magát. Megrökönyödve látta, hogy Jake-et félrelöki a támadója, és olyan hihetetlen gyűlölettel a szemében iramodik felé, hogy Thea összerezzent. A férfi megragadta az oldalán lógó géppisztolyt, és rászegezte. Thea gyorsan a zsebébe nyúlt az urnáért, hátha a látványa megállítja. Már a mozdulat közben tudta, hogy elkésett. Az automata fegyver ropogását egy halkabb pukkanás szakította meg. Thea rádöbbent, hogy sértetlen, pedig a mellette álló Sheetrockot golyónyomok lyuggatják – de a fickó, aki rálőtt, csupa vér volt, és hátratántorodott.

Egy véres kéz kapaszkodott meg a pult másik oldalán, és Dean feltápászkodott, a másik kezében a füstölgő MP-5-ös lógott. Félholtnak tűnt, sápadtnak, telt arca csúnya szürke volt, a szemét fájdalom húzta össze. Thea rádöbbent, hogy nem csak a sérülések miatt; Dean zord volt a tudattól, hogy megölt egy élő embert.

Ahogy átcsúszott a pulton, látta, hogy Parker is olyan halálos akart lenni, mint Dean. Mindenbe belevágott tüzes billogjával, amit ért, és közben fújtatott. Három támadója képzett volt, de nehezükre esett megbirkózni a fehéren izzó karddal. Dean lövése mintha átkapcsolt volna egy kapcsolót bennük, és ahogy meglátták, hogy Thea és Dean Parker mögé állnak ellenfelek nélkül, egyszerre nyúltak a géppisztolyaikhoz.

– Bassza meg! Parker, földre! – kiabálta Thea, és lerántotta Deant, miközben a törött ablak felé lendült. Parker felkiáltott, és elhajította a lángoló fegyverét, és a másik irányba vetődött. A lángoló kard elkezdett szétoszlani, de még elég hője és súlya volt, hogy belehasítson a baloldali fegyveresbe. A másik kettő nem törődött az elesett társával, és tüzet nyitott. Thea hallotta a hangtompítós géppisztolyok ugatását, és várta, hogy a lövedékek belévágódjanak. Nem sikerülhetett nekik; még egy méterre…

Aztán Thea a levegőben úszott, mintha valami hatalmas erő hajította volna át a törött ablakon. A hátára esett a hóban, és nem tudta eldönteni, hogy azért nem kap levegőt, mert kinyomták belőle a szuszt, vagy azért, mert meghalt. Pislogott, megpróbált összpontosítani, és látta, hogy már besötétedett, az égbolt csillogó és felhőtlen volt, egy hajszálvékony újholddal. Hallotta, hogy bent több lövés dördül, és a szeme sarkából villanásokat vett észre. Hatalmasat zihált, és újra lélegezni kezdett, majd megpróbált talpra kecmeregni. Az oldala úgy fájt, mintha Parker belé döfte volna a kardját. Odatántorgott az ablakhoz, és nem tudta, mitévő legyen. Egy pillanatig csönd volt, majd egy alak ugrott rá az árnyékok közül. A lány újra a földre esett, a hátán csúszott, és megpróbálta lerázni a támadóját. Még több lövés dördült, és a lövedékek felettük húztak el, arra az esetre, ha eddig minden jó lett volna.

Végre jól megragadta a támadója torkát, amikor rádöbbent, hogy Jake volt az. Jake szó szerint fellélegzett, amikor elengedte a torkát, majd krákogva megszólalt:

– Mozogj! Jönnek!

A válla felett Thea sötét alakokat látott az elhagyott épületből kinyomulni. A sokatmondó kattanás és ka-csak jelezte, hogy új tárakat pattintottak a helyére.

– Dean és Parker! – mondta, és indult volna vissza.

Jake megragadta a grabancánál fogva, és maga felé penderítette. Tekintete egy megfáradt emberé volt, aki már egy tucatnyi életre elegendő szenvedést látott.

– Meghaltak, Thea! Ők… csak gyere!

Több alak rohant elő az éjjelnappaliból, kiabáltak és rájuk mutattak. A barátaik nem voltak köztük. Már csak Jake maradt. Utánatántorgott, miközben a bal oldala folyamatosan fájt. Fedezéket keresve beugrottak a parkolóban álló Grand Cherokee Jeep mögé, és tovább rohantak az utcában. Jake egy kicsit előtte járt, és futás közben azt kántálta, hogy „gyerünk!, gyerünk!”, mintha valami mantra lett volna. A kiabálás folytatódott mögöttük, de nem dördültek lövések. Még mindig nem voltak tűzvonalban. Thea hirtelen ötlettől vezérelve megragadta Jake-et, és berántotta egy kapualjba.

– Mit csinálsz? – zihálta Jake.

– Letarolnak, ha az utcán rohanunk végig – válaszolta. Előhúzta a pisztolyát, és kidugta az utcára. Eleresztett pár lövést vaktában, majd az ajtó zárja felé fordította a pisztolyt. Még egy lövés, és a Glaser lövedékek elég erővel csapódtak a zárba ahhoz, hogy összezúzzák azt. Benyomta az ajtót a vállával, Jake pedig követte.

– Most talán egy kicsit óvatosabbak lesznek. Remélem. Osonnak, vagy valami, és azalatt ki tudunk jutni hátul.

Jake bólintott, és elindult a folyosón. Az éjjelnappalihoz hasonlóan az ingatlanügynök irodája is elhagyatottan állt. Thea nem tudta, hogy Parker nagybácsijáé volt-e mind a kettő, sosem kérdezte – de hálás volt annak, akié volt, hogy csak így üresen hagyta, és nem zárta le a főbejáratot. Futó lépteik és zihálásuk visszhangzott a zárt térben, és Thea füle csöngött a lövésektől. Ennek köszönhetően nehéz volt megmondani, szirénákat hallott-e, vagy csak remélte.

Már majdnem a folyosó végénél jártak, amikor kinyílt az ajtó, amit rögtön egy sorozat követett. Majd kiabálás arabul, és több dobogó láb hangja. A folyosó egyenes volt, elölről hátra, úgyhogy tehetetlenek voltak, ha a támadóik le akarják lőni őket. Thea átlökte Jake-et egy oldalajtón, az olcsó furnérlap a földre vágódott. Másodpercek múlva lövedékek lyuggatták ki a szoba falát.

– Jézusom! – suttogta Jake. – Komolyan mondom, inkább harcolok vámpírokkal, mint ezekkel az automata fegyveres seggfejekkel.

Ahogy guggoló helyzetbe tápászkodott, feltűnt neki, hogy az urna nincs a zsebében. Pont ráesett volna, amikor földet ért. Mondjuk nem hitte, hogy abbahagyják az üldözésüket, ha erre rámutat, úgyhogy inkább tovább menekült. A távolabbi falon az egyik ablak az éjjelnappali parkolójára nézett.

– Nyisd ki! – mondta, majd az épület eleje felé fordult, és megeresztett pár lövést. Tudta, hogy nem sokat ér vele, de talán az attól való félelem, hogy egy kósza lövés eltalálhatja őket, pár értékes másodpercre megtorpantja a támadóikat.

Jake felkapott egy régi irodai széket, és átdobta az ablakon, amitől úgy robbantak szerteszét az üvegszilánkok és fadarabok, hogy azt bármelyik rendező szívesen filmre vette volna. Pár másodperc múlva már kint voltak, és a parkoló túloldalán jártak. Thea szíve megdobbant, ahogy az éjjelnappalira nézett, betört ablaka és nyitott ajtaja vádló szemekként meredt rá.

Több arab nyelvű kiáltás ösztökélte, hogy jobban siessen Jake után. A Chicago főúton rohantak az El állomása felé, szavak nélkül is megegyeztek benne, hogy az volt a legjobb esélyük a menekülésre, mivel nem volt autójuk. A rendőrségi szirénák most már nyilvánvalóak voltak; a távolban látták az árulkodó kék-vörös fényeket. A hatóságok érkezése láthatóan nem zavarta el a támadóikat. A kiabálás abbamaradt, de amikor hátrapillantott, látta, hogy két ember rohan utánuk, a harmadik pedig a sarkon túl kiabált. Legalább nem lövöldöznek folyton; biztos fogy a lőszerük.

– Vonat! – zihálta Jake, ahogy felrohant a lépcsőn az El platformjára. – Azt hiszem, hallom!

Micsoda időzítés! – gondolta Thea. Ha fel tudnak ugrani a vonatra, talán csak egy lövésre lesz alkalmuk. Eljuthatnak valami biztonságos helyre, és kapcsolatba léphetnek a déli oldal vadászaival – a fenébe, még talán össze is csődítenek mindenkit a Közép-Nyugaton –, és jól elkapják ezeket a mocskokat. A vadászok nem bántották az élőket, de ebben az esetben Thea hajlandó volt kivételt tenni. Már majdnem teljesen felért, amikor még két pár csizma dobogását hallotta lentről. Jake a forgóajtónál állt, és az éppen befutó vonat felé integetett. Még egy pillantás hátra, és elemlámpák fényét látta meg néhány háztömbnyire. A zsaruk közeledtek a tett színhelyéhez.

Kitikkadva, fájós oldallal és hasogató fejfájással Thea Jake után rohant fel a vonatra. A két férfi pont fel tudott még ugrani utánuk, mielőtt az ajtók bezáródtak volna. Hát persze; csak hogy ne unatkozzak. A maroknyi utas a vonaton láthatta, hogy baj van, ezért elrohantak Thea, Jake meg a támadóik mellett, át a következő kocsiba.

Kíváncsi lett volna, ő is ugyanolyan ijedtnek és levertnek tűnik-e, mint Jake, de az biztos, hogy úgy érezte magát. Ám a megelégedettséget nem fogja megadni ezeknek a seggfejeknek. Összeszorította a fogát, hogy leküzdje az oldalában hasogató fájdalmat, előrelépett, és szembenézett a támadókkal. Ugyanazt a kabátot és símaszkot viselték, mint a többiek, de a géppisztolyukat elhagyták. A szerelvény erős fényében Thea látta a maszk alatti barna bőrt. Sötét szemei alig zabolázott haraggal meredtek rá.

– Gyerünk csak, seggfejek! – hörögte Thea. – Eldobtam a kurva urnátokat a búvóhelynél. Miért nem húztok vissza érte?

– Nálunk van a Szív. – A fickó erős akcentussal beszélt, de érthető angolsággal. – Meg kell mondanotok, hol van Amenti. Mondjátok el, és életben maradtok.

– Mi a pokol az az „Amenti”?

A férfi mogorva tekintettel előre lépett, megfelezve a távolságot köztük.

– Mondd el!

– Nem volt még elég az erőszak? – kérdezte Jake, és előrelépett Thea mellé. – Azt hiszem, egy oldalon vagyunk. Csak meg kell beszélnünk a dolgokat.

Thea feltételezte, hogy ugyanolyan hitetlenkedve nézhetett Jake-re, mint a két egyiptomi. Sosem tudta meg, hogy mit válaszoltak volna, mert ebben a pillanatban kinyílt mögöttük az ajtó, és egy nő meg két férfi lépett be a kocsiba. A nő csinos volt, valamikor modellalkat lehetett. Az egyik fickó nagydarab volt, és szőke, jellegzetes északi focistatípus. A másik férfi inkább csak biztosítéknak tűnt mellettük.

Az ajtóban megjelenő alakok elterelték a két egyiptomi figyelmét, akik egymás felé fordultak, hogy láthassák a jövevényeket is, meg Theáékat is.

– Na miről van itt szó? – Kérdezte a nő halvány mosollyal.

– Nem kell aggódniuk – válaszolta az, amelyik „Amentiről” beszélt.

– Ki mondta, hogy aggódom?

Thea rádöbbent, hogy ismerte az északias fickót – az volt az az állat, aki majdnem elsétált Margie-val a diszkóban pár éjszakával azelőtt. Szent szar, kurva vámpírokkal vagyunk az Elen!

– Jake – sziszegte. – Rohadékok!

Szeme elkerekedett koszos szemüvege mögött. Előhívta a hatodik érzékét abban a reményben, hogy az urna nincs valamelyik egyiptomi zsebében. Érzékelése kitisztult, de nem sokat segített abban, hogy mi lehet a helyzetből kivezető legjobb út. A józan ész alapján a legjobb ötletnek a futás tűnt. Jake nem rendelkezett hasonló érzékenységű kiélesített érzékekkel, de úgy tűnt, ő is erre a következtetésre jutott. Szó nélkül elkezdtek a legközelebbi ajtó felé oldalazni. A két egyiptomi figyelmét a betolakodók kötötték le, mintha megérezték volna, hogy nagyobb veszélyt jelentenek, mint amekkorát elsőre kinéztek belőlük. A nagydarab szőke meglátta, ahogy Theáék eloldalaznak; a villámagyú rájuk kiáltott: – Hé!

Elfordultak, és rohanni kezdtek, amennyire a kimerültségük és a sérüléseik engedték. A símaszkos egyiptomiak is felkiáltottak, és utánuk iramodtak. Aztán a vámpírok is akcióba léptek, és a nő beérte Theát és Jake-et, mielőtt az ajtóhoz lévő távolság felét megtehették volna. Theát annyira elfoglalta a rájuk támadó teremtmény, hogy nem figyelt oda a kocsi hátsó részéből jövő kiáltásokra.

Nem voltak illúziói, hogy legyőzhet egy vámpírt a jelenlegi állapotában. De az érzékeit képes volt összpontosítani, az agya kész volt ellenállni bármilyen tudatbefolyásoló hatásnak. Eltökélte, nem adja magát könnyen, és mindent megtesz, hogy annyi kárt okozzon közben, amennyit lehet. Talán ha megpróbál valamit, az esélyt adhat Jake-nek, hogy elrejtőzzön előlük, mint azt már tette más alkalmakkor. Érdemes megkísérelni; és bár nem volt mártír, pillanatnyilag más nem jutott az eszébe.

Ahogy a helyzet alakult, esélye sem lett volna. Miközben felkészült, hogy az ellenfelére vesse magát, a nő előhúzott egy fekete eszközt a zsebéből. A keze szemmel követhetetlen gyorsasággal kivágódott, és Thea hasába nyomta a dolgot. Tűz rohant keresztül rajta, és rázkódó végtagokkal esett össze.

Miféle vámpír használ egy kurva sokkolót? – tűnődött, mielőtt minden elfeketedett előtte.

* * *

Thea sajgó testtel ébredt, és a nap az arcába sütött. A második kellemesebb volt, és eléggé elterelte volna a figyelmét az előbbiről, ha nem vágódnak be a korábbi események emlékei az elméjébe a razziázó rendőrök finomságával.

Riadtan zihált, és hirtelen felült, de meg is bánta a gyors mozdulatot, amikor a szoba összefolyt körülötte. A bal oldala vadul lüktetett; akármire esett is tegnap este – legalábbis feltételezte, hogy az előző este történt, hogy minden a pokolba indult –, eltörhette pár bordáját vagy valami. Kitisztult a látása, és lenézett; egy új tengerészkék pulóver volt rajta valamilyen jellel a mellkasa bal oldalán. Megráncigálta a ruhát, és körbenézett. Chicagói Tűzoltóság – Első Kerület. Emlékezett, hogy az elsősegélynyújtás is hozzátartozott a munkájukhoz, ami megmagyarázná a törzsén a kötéseket. Körbetapogatta őket, és tompa meglepetésként érte, hogy valószínűleg meglőtték. Akárki foltozta is össze, jó munkát végzett, bár azt nem tartotta szükségesnek, hogy a fájdalmát csillapítsa. Látta, hogy a tegnapi farmere van rajta, de a csizmája eltűnt időközben. A melltartója is rajta volt, de az, ahogy bevágott, nem igazán pörgette fel.

Feküdt tőle valami alig egy méterre, a szeme sarkából épphogy látta. Odafordult, és felismerte Jake Washingtont, amint a hasán fekszik, a feje oldalra néz, neki háttal. A mellkasa emelkedett és süllyedt, de más mozgást Thea nem tapasztalt felőle. A kabátja eltűnt, és a téli csizmája is. Körbenézett, hátha megtalálja a kabátjaikat és csizmáikat, lehetőleg egy ajtó előtt, ami mellett a „KIJÁRAT” neonfelirat látszik. Nem nyert. Látta, hogy egy semleges krémszínű, puha plüss padlószőnyegű szobában fekszik. Berber szőnyeg? Fogalma sem volt, mert nem tudta, mi az a berber, legalábbis a szőnyegekkel kapcsolatban. A szőnyeg egészen a sötétebb hamuszínű falakig nyúlt, amelyekre most még kellemes volt ránézni, de pár óra alatt unalmassá válik majd a látványuk. A két szemben lévő falon egy-egy absztrakt kép lógott, egy a bal oldalánál, egy a jobbnál. Azontúl, hogy egymással szemben lógtak, semmi nem különböztette meg őket egymástól. A bal oldali kép alatt dús barna színű kanapé állt. Nem lehetett volna legalább az egyikünket a kanapéra dobni? Kösz szépen. Szemben egy zömök fémes színű hifitorony-szerűség állt a jobb oldali kép alatt. A szögletes berendezés jobb oldalán egy ajtó állt. A mennyezet világítópanelekkel tarkított ipari lapokból állt. Előtte úgy öt méterre egy sötétbarna zárt ajtó állt, mindkét oldalán egy-egy cserepes virággal. Páfrányok voltak, és nagyjából annyira lehettek gondozva, nehogy elpusztuljanak. Mivel mindkettő ugyanúgy nézett ki, feltételezte, hogy műanyagból lehettek.

Thea megfordult a padlón, összeszorított foggal dacolt az oldalában lévő sajgás ellen. Az álla leesett, amikor meglátta, honnan jön a napfény. Nem tudta, bízhat-e az érzékeiben, a lábára állt, és odament a széles acél és üveg asztalt megkerülve a padlótól a plafonig húzódó üvegablakhoz. A hűvös üvegnek dőlt, és lenézett az alatta egészen a tóig elterülő városra.

A Sears-toronyban volt.

* * *

Miután összeszedte magát a meglepetésből, hogy a sokadikon van – legalább az épület kétharmadánál, a kilátásból következtetve Thea odasietett az asztalon fekvő kis fehér telefonhoz. Vonalhangot adott, ami maradt is, függetlenül attól, hogy melyik gombot nyomta meg. Visszacsapta a telefont a tartóba, és az oldalsó falon lévő ajtóhoz lépett. Egy fürdőszobába nyílt, amelyben volt egy mosdó, egy WC és egy jégvirágos üvegfalú zuhanyfülke. A szoba ugyanolyan antiszeptikus és jellegtelen volt, mint az iroda többi része. Nyitva hagyta az ajtót, és a másik ajtó felé indult, majd megállt néhány lépéssel előtte.

Mit akart csinálni? Ha az ajtó nyílik, akkor elrohan, és itt hagyja Jake-et? Mindenesetre meg kellett bizonyosodnia arról, hogy be vannak-e zárva. Ha az ajtó a szabadságba nyílik, akkor kicibálja Jake-et, ha nem tudja felébreszteni. Megkímélték ettől a problémától, mert az ajtó be volt zárva.

Mivel a környezettel végzett, odament Jake-hez. Azon túl, hogy összenyálazta a szőnyeget, úgy tűnt, rendben van. Thea megrázta, és a nevét mondogatta halkan, amíg meg nem moccant. Jake felnyögött, és a szőnyegbe fordította az arcát, miközben motyogott valamit.

– Gyerünk, Jake! Hasadra süt a nap.

Fél pillanat múlva Jake felpattant, és lábra állt. A szédülés őt is elkapta, mint Theát; odaállt mellé, és a kanapé felé terelte. Megpaskolta a fejét, ahogy visszanyerte az egyensúlyát, majd a hifiszerűséghez lépett.

Remélte, hogy lesz benne tévé vagy rádió – valami, amiből megtudhatják, mi történt a világban. Amikor lenyitotta az előlapot, rájött, hogy nem is szórakoztatásra szánták; legalábbis nem multimédiásra. A fémes doboz egy minibár volt; az ajtók mögött likőrök és különféle méretű és formájú kristálypoharak voltak, alul meg borok. Felül négy vékony fiók volt, és egy üvegpult a mixeléshez. Az üvegen át bele lehetett látni a fiókok tartalmába, amelyben szívószálak, hosszúnyelű kanalak, feles poharak meg egyéb jellegzetes dolgok lapultak. Thea felnevetett, a mozdulattól újra fájdalom hasított az oldalába.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Jake reszelős hangon. Odacsoszogott hozzá – Pfú, ez aztán a sok pia.

Thea bólintott, a kuncogás fáradt sóhajba torkollt.

– Láttad, hol vagyunk?

Jake arrafelé nézett, amerre Thea mutatott.

– Azt a… Szívatsz? – odament az ablakhoz, és kinézett az égre. – Ez hihetetlen! Hú!

– Örülök, hogy tetszik – mondta Thea, és a másik oldalról kerülte meg az asztalt, majd lehuppant mögötte a nagy bőrszékbe. – Mert ez lesz az utolsó dolog, amit látni fogsz.

Jake rápillantott, majd visszatért a városnézéshez.

– Ne légy olyan pesszimista, Thea. Ha holtan akarnának bennünket, akkor nem fáradtak volna azzal, hogy idehoznak.

Figyelembe véve, hogy mennyi mindenen ment keresztül az elmúlt napokban, Thea nem hajlott a pozitív gondolkodásra.

– Tényleg? Ez itt nem egy álomutazás.

– Nem mondtam, hogy az. De a dolgok lehetnének sokkal rosszabbak is.

– Például, ha halottak lennénk. – Látta, ahogy Jake nagyot sóhajt, elfordul az ablaktól és az asztalnak dől.

– Már próbáltam – mondta, ahogy Jake a telefonhoz nyúlt.

– Igen, például ha halottak lennénk – mondta végül, és visszahelyezte a kagylót. – Vagy ha megkínoznának, vagy, szóval rosszabb. Mindent egybevetve egész jól vagyunk.

Thea keserűen nevetett.

– Nem, tudom, mire gondolsz – mondta Thea, ahogy Jake kinyitotta a száját. – Azzal összevetve, hogy milyen szorult helyzetben lehetnénk, igaz? De Jake, ez nem jelenti azt, hogy szabadok vagyunk és minden rendben. Az, hogy még élünk, és nem is kínoznak, vagy valami még rosszabb, még nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyunk. Vágod?

Jake felvonta a szemöldökét, de aztán bólintott. Amit leginkább szeretett benne az talán az volt, hogy elnyomhatatlan kíváncsiság hajtotta, és minden körülmények között meg volt róla győződve, hogy a dolgok előbb-utóbb a legjobb végkifejlethez érnek el. Jake nélkül már régen megőrült volna. De néha annyira elfoglalta, hogy új dolgokat tudjon meg a természetfelettiről, hogy elvesztette a kapcsolatot a fenyegető közvetlen veszélyekkel. Csak azért, mert valami nem gonosz – ami elég szubjektív jelző –, még nem jelenti azt, hogy nem veszélyes.

Lágyabb hangon folytatta:

– Nézd, haver, ketten maradtunk, te meg én, igaz? Ha át akarjuk vészelni ezt a dolgot, akkor együtt kell maradnunk.

– Igen, tudom. – Humortalanul kuncogott, és az ég felé intett. – Valahányszor úgy gondolom, hogy a dolgok, amiken átmentem, nem lehetnek már furábbak, valami ilyesmi történik.

Jake átkutatta az irodát, majd a kanapéra dobta magát, Thea pedig feltette a lábát az asztalra és tűnődött.

Egy ideig csendben voltak, és a közelmúlt drámájára és szörnyűségeire emlékeztek. Hamarosan Thea rádöbbent, hogy a fogva tartóik megérkezésére várnak. Ezt kapom, csak mert filmeken és tévén nőttem fel.

Aztán megszólalt Jake.

– Hé, Thea. Szerinted ki hozott ide minket?

– Azok a vámpírok az Elről.

– Biztos vagy benne?

– Nem teljesen, de azt hiszem. Mert?

Odabóklászott a minibárhoz, és egy kis keresgélés után elővett egy tonikot.

– Miért tennének olyan helyre, ahová napközben nem tudnak elmenni? Egy ilyen hely, úgy tűnik, nekünk előnyös, nem nekik.

Thea felvonta a szemöldökét, ahogy belegondolt.

– Nos, hacsak nem az a helyzet, hogy tudnak nappal mozogni, csak a napot kell kerülniük, nem sok különbséget látok. És talán az üzleti negyed jobb, mint a lakókörnyék; itt senki sincs éjjel, hogy lássa őket megjönni meg elmenni, és az sem lepne meg, ha a hely hangszigetelt lenne. Meg ott van még a pszichológiai tényező. Itt van az egész széles világ az orrunk előtt. De közelebb nem juthatunk hozzá. Ahogy Parker mondaná, rövid pórázon vagyunk tartva.

Ahogy Parkerre gondolt, eszébe jutottak Dean, Romeo és a többiek, akik már nem éltek. Csak mi maradtunk; de még meddig? Megköszörülte a torkát.

– Miért, szerinted ki rakott ide minket? Azok az egyiptomi fickók?

– Nem tudom; nem hinném. Hogy bírnának el azok ketten egy csapat vámpírral, ha velünk sem bírtak el? És nem úgy tűnt a búvóhelyünkön, mintha nagyon életben akartak volna minket tartani. – Megvonta a vállát. – Az egész nappali dolog fura volt nekem. De azt hiszem, igazad lehet.

– Honnan tudod, hogy egyiptomiak voltak? – kérdezte Jake egy gondolatnyi idő múlva. – Úgy értem, persze, közel-keletiek, az biztos, de pontosan? Felismered az akcentusukat?

– Nem, semmi ilyesmi. Csak feltételeztem. Az, hogy arabul beszélnek, meg az egész templomügy. Elég egyértelműnek tűnt. Úgy értem, lehet, hogy a hátterem miatt gondoltam csak, de… miért, szerinted nem egyiptomiak voltak?

Jake megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs. Nekem ti mind egyformák vagytok.

– Mákod van, hogy túlságosan le vagyok lakva ahhoz, hogy szétrúgjam a valagad, Washington. – Átfutott az agyán egy ötlet. – Ami meglep, az az, hogy nem valami ipari telepen találtuk magunkat; egy gyárban, építkezésen, ilyesmi, tudod? Egy jó kis eldugott helyen, ahol könnyen megszabadulhatnak tőlünk, amikor arra kerül a sor.

– Még egy érv amellett, hogy nem akarnak megszabadulni tőlünk? – vetette fel Jake csalafinta mosollyal.

– Optimista.

– Az vagyok.

* * *

Néhány eredménytelen szökési kísérletekkel teli óra után – az ajtó kifeszítése, a plafon csempék ellenőrzése, a fűtéscsövek buzerálása, titkos lapok keresése – Thea és Jake elismerte, hogy most jól el vannak kapva. Arrébb cibálták a kanapét, hogy az ablak felé nézzen, majd leültek és vártak. A következő órák azzal teltek, hogy felváltva tapasztalták az aggódás, a fáradtság, az idegesség, az unalom, a harag és újra az unalom állapotait. Ha fogva tartóik figyeltették őket, akkor úgy tűnt, elégedettek azzal, hogy főni hagyják őket. Aztán ahogy a torony árnyéka elkezdett a tó felé nyúlni, Thea úgy döntött, kihasználja a szűkös kényelmi lehetőségeket. Besurrant a fürdőszobába, és levetkőzött a kötésig. Barna bőrét sárga és fekete foltok tarkították, zúzódások borították az egész testét. Nagyon vonzó vagy, te lány! A fehér kötés elütött a bőrétől, vastag ruha takarta a melle alól a köldökéig. Miután latolgatta az előnyöket és a hátrányokat, lehámozta a kötszert, és a mosdó melletti pultra tette.

A lőtt seb nem volt túl szép. Ahogy megfordult, és megnézte a hátát, látta, hogy a kimeneti seb még rondább volt. Legalább tisztán átment rajta, és úgy tűnt, akárki kezelte is, szakember volt a témában. A szép öltésekre nézett, és úgy gondolta, talán látszani sem fog a bemeneti seb. A hátán lévő pedig jó társalgási alap lesz az uszodában. A tükör felé állt újra, és a tekintete a hasán lévő tetoválásra esett. Három tetoválást készíttetett, amióta elkezdte a vadászatot. Mindegyik a vadászok által használt jelképeknek, és egyiptomi hieroglifáknak volt az ötvözete. Keresztbe tette a karjait a mellén, a bal karja a jobb bicepszét fogta. Kicsit balra fordult, és mindhármat látta – egy a vállán, egy a bal kézfején, és egy a köldöke körül.

A vadászat előtt sosem szándékozott megjelölni a testét; kellett lennie valamilyen kapcsolatnak, bár eddig nem sok gondolatot pazarolt rá. Most az Ehnaton templomával, meg az egyiptomi szolgákkal és a hatalmas kopt urnával… milyen kapcsolatban lehettek vele? Amióta tudott a természetfelettiről, Theának megadatott a képesség, hogy meglásson olyan összefüggéseket, amelyek mások előtt rejtve maradtak. Nevezzük női megérzésnek, valószínűség-ismeretnek, hatodik érzéknek vagy jövőbelátásnak – nem értette, de megtanult építeni rá. Nem volt hibátlan, és nem is tudta kitölteni a hiányzó láncszemeket. És most túl sok hiányzó láncszem volt, hogy megláthasson valamit a teljes képből. Hamarosan; Thea érezte, hogy hamarosan megkapja a válaszokat.

Óvatosan belépett a zuhanyzóba. Ügyetlenül mosakodott, mert próbálta kímélni a bal oldalát, és biztos volt benne, hogy a fogva tartóik bármelyik pillanatban beronthatnak. Az oldala sajgott, de túlélte, és az ajtót sem törte rájuk senki. Tíz perc múlva előmászott, csöpögve, de frissen. Kéztörlőkön kívül nem talált mást, de az egyik elég volt ahhoz, hogy megtörölje a testét; a másikat ott hagyta Jake-nek, és hagyta, hogy a haja magától megszáradjon. Összecsomózódik, de ez alacsony ár volt ahhoz képest, hogy tiszta lett. Majd összefogja két hasznos varkocsba, ha megszáradt, és kész. Le a gond.

Felöltözött, de a kötést nem tette vissza, mert úgy döntött, a legjobb az lesz, ha ebben Jake segít. A srác elvörösödött, amikor melltartóban látta, de a varratok kijózanították. Körbetekerte a kötést, ugyanolyan szorosra, mint előtte volt. Thea visszabújt a pulóverbe, ott hagyta a fürdőszobát Jake-nek, és lehuppant a kanapéra egy üveg Bombay Zafírral, amit a bárból szabadított fel.

Jake úgy tizenöt perc múlva jelent meg, és a tekintetéből egyértelmű volt, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy Thea most elkezdjen inni, főleg éhgyomorra. Thea nem foglalkozott ezzel.

– Jake?

– Igen?

– Hogyan történt? Úgy értem, Deannel és Parkerrel.

Egy rövid ideig csend volt, aztán nagy sóhajjal leült mellé a kanapéra.

– Nem vagyok valami nagy harcos, tudod. Amikor az a fickó elkapta a nyakamat, azt hittem vége mindennek. Szorította ki belőlem a szuszt, és semmit sem tehettem ellene. Úgy értem, ő egy fickó volt, igaz? Élt. Nem valami rohadék, akit megkínálhattam volna egy „éllel”. A képességeink mit sem érnek az élőkkel szemben.

– Van, amelyik ér – motyogta, és a világító fényrúdra gondolt.

– Igen, van. Újabb rejtély azzal kapcsolatban, hogy mivé váltunk, és hogy működik ez az egész. Talán egy-két vadász képességei olyan erősek, hogy bármit szét lehet velük szedni. Nem tudom. – Felsóhajtott, és arrébb helyezkedett a puha bőrön. – Mindenesetre azt az egyetlen dolgot tettem, amit tudtam – eljátszottam, hogy megfojtott. Halálra voltam ijedve – mi van, ha tovább szorongat? Majdnem el is ájultam. Aztán a fegyver felé kúsztam, amikor azok elkezdtek lövöldözni. Azt hittem… azt hittem, hogy mindenkit elkaptak. Parkernek esélye sem volt. Ugrott, de nem volt hova elbújnia. Ők… a lövedékek belehasítottak. Legalább gyors volt, azt hiszem.

Mély lélegzetet vett.

– Ahogy ott feküdtem, jól láttam, tudod? De láttalak téged és Deant a szemem sarkából. Téged kirepített az ablakon. Dean pedig… odaesett mellém. Én… ott feküdt, és éreztem, ahogy árad belőle a forróság, ez a fény, ami még a szeméből is áradt, mintha megpróbálta volna meggyógyítani magát, de… egyszerűen túl sok…

A bőr nyekergett, ahogy Jake elkezdett zokogni. Thea balján ült, úgyhogy a lány átnyúlt a teste fölött az ép kezével, és megveregette a térdét. A keze megszorította az övét, és kellemes nyomással tartotta. Egy perc múlva folytatta.

– Végül rám mosolygott. Tudta, hogy elmegy, de volt ereje mosolyogni. Gyávának éreztem magam, ahogy megjátszottam a hullát a földön, de nem tudtam mit csinálni. Aztán láttam, ahogy odalépsz az ablakhoz, miközben a fickóknak még mindig ott volt a kezében a fegyver, és nem hagyhattam, hogy mindenkit elveszítsek… – még több sírás. Thea nem tudta, mit mondhatna, úgyhogy csak fogta a kezét.